Meséljetek minden nap!

2018. augusztus 22., szerda

A balatoni igazgyöngy


 Egyszer volt, hol nem volt, a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl egy náddal benőtt kis sziget. 
Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet.  Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy a szigetecske partjainál kikötött csónakok egyikén lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, a fodrozódó vízből jókat permetezett. Fényes volt a tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiültök a szépséges tó partjára, láthatjátok őt sok-sok pajtásával egyetemben. Képzeljétek csak, hogy lapulnának a kezetekben!
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy nászajándéknak ugyan mit küldjön? Apja pedig, kinek neve rang: A vénséges vén tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett: a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől nem is egyszer: - Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.
Kérte, hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta.
Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
- Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? - Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
- Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. - Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
- Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékját. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
- Ha tudok, segítek. - Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellett csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta: ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt. Ó! Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, teljesen beborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen,  sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy gazdag lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Jöttek a pontyok, kutattak, kerestek, de semmit se leltek. Érkeztek a keszegek, úsztak jobbra-balra, de hiába nem akadtak az igazgyöngy nyomára. Jött még pár garda, nagyítójuk is volt, de mindhiába. Teknősök is felcsaptak nyomozónak, vettek pipát, kockás sapkát, jegyzetfüzetet, de gyöngyöt nem találtak, csak  ingatták a fejüket. 

Így van ez - mit volt mit tenni, kerestek tovább, keresték még egy nap, keresték még két nap, és akkor harmadnap egy szeleburdi kis hal kukucskált ki a vízből, a szája mosolygott, pedig halnál igen ritka - és a golyócskát a felszínre hozta!!! Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! Látta jól: szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre!
Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem-hogy, hejehuja, haj!
A nádi rigó nádszálakból nádpavilont épített, a nap fényes korongja a horizontra érkezett, az egész balatoni madársereglet meg erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet se fáztak. Kört csináltak, izegtek, mozogtak, mindent látni akartak.
A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték
Ezüsthold és Szürke Felhő egymás szárnyát fogva, felnézett a napra, holdra, csillagokra. Igent mondtak, csókot dobtak, fogadalmuk igaz volt, - az örök szerelemről szólt. Meghajoltak négyszer: keletre, nyugatra, északra és délre. Láthattátok, hogy nem néztek félre, csak egymás szép szemébe. 
A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen.
Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán éjfél felé elfáradt a násznép, - fejüket a szárnyuk alá dugták. 

- Jó éjszakát drágáim! - mondták. Szippantottak még párat a fínom levegőből, elég volt már mára a nagy hangerőből.
Mi is csak ásítunk, lehunyjuk a szemünk s elképzeljük szépen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

2018. július 2., hétfő

A szitakötő és a vihar

 Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma. Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó tündérforma szárnyát. Mint mondám, gyönyörűséges, tündérforma szárnyát.
Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható, - a tapasztalat mondja, - minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.
Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, de bohó lelke az ijesztést fel sem vette. A jégesőtől ugyan félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondám - egyszer - egy forró nyári napon. Hanem az ilyesmit ő feledte, csak a jó dolgokat szerette !
Ott a kis szigeten volt egy pirostetős ház is, körben a virágok mesebeli kláris.


Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Most is odalibbent, hogy frissítse magát, harmatvízzel locsolja a hasát. Hanem benne, már pihent egy barna lepke. Szitakötőnk hát a tóba tette lábát, ilyen kicsiségből nem csinált problémát. Aztán pihenőnek keresett egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd domboldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most? Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.
Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.
- Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz! - Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.
A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a dombtetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott? Csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.
Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a kicsi hegyre, amint mondom a hegyre.
- Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz! - hallatszott újra, - sok víz, sok víz! – a béka csak ezt fújta.
Szitakötőnk oda se hederített. Csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra. Nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákkal flörtölgetett. Repült hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását. Éppen újfent nézegette magát, mikor meghallotta a susogást:
- Vihar jő, vihar jő! - Suttogta a nádas.
- Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. - Amint mondom minden szárnyas.
- Sok víz, sok víz! - Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz ma semmi sem.
Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott. Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.
Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia se dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.
A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. (Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen menő, a tüdőket gyógyító eső utáni levegő. Bizony finom az eső utáni levegő!)
A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.
Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

Estére kelve talált üres virágtölcsért a dáma, biztos gondtalan volt álma. A folyondár kelyhe elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Szerepelt egy operettben, része volt a rivaldafényben. Neve világított a címlapon: Itt szerepel az új primadonna, kinek egy kis sziget az otthona. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.
Békánk bizonyára herceg volt ottan, - bókolt, - s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

2018. június 14., csütörtök

Ferró Nyalka Julianna - Csiri és Csuri























Csiri és Csuri
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Várhelyerdőn innen, s a Várhely-tavon se túl, ott, ahol a Morzsa kutya az úr, volt egy csendes kis falu. Csendes kis faluban egy piroscserepes ház. Piroscserepes kis ház padlásán, sok-sok verébcsalád. Együtt egy egész kolónia, nagybácsik, nagynénik unokák és tantik, fészkeik közt egy se volt antik. Mindig újat raktak! Gerendák s deszkák közt matattak. Szerették a sok rést az oszlopok fölött, így aztán fecske helyett a tornácra sok mezei veréb költözött. A csipogó had itt vert tanyát, szedte a legyeket sok-sok életen át.
Tavasz volt, zsongott a természet, párt választottak a verébnépek. Pózoltak, udvaroltak szárnyukat verdesve, az igazit keresve. Csiri balra ugrált, Csuri pedig jobbra, nem voltak a nyugalom szobra. Az eresz egyik végén egymásnak ütköztek, aztán egymással egy kicsit szemeztek. Kitalálhatod mi lett azután, egymásba habarodott a fiú meg a lány.
Megkezdődött a nagy tavaszi fészekrakás meg a nagytakarítás. Kidobáltak, húzgáltak mindent, ami régi, egy kettőre üres lett minden kégli. Csiri és Csuri, hogy egymásra találtak, nekikezdtek a fészekfoglalásnak.
Csuri a lábával dobolt. Csiri a csőrével kotort. Elvacakolták az időt. Mire felébredtek, minden valamire való hely lefoglalva lett. Minden lukban szuszogott egy madár. Tápászkodott a határ. A padlás túl szűk ennyi verébnek. Az erre járók meg mind benéznek. Különb házra vágynak mondták végül ki:
- Nézzünk körül kedvesem a szomszédban vagy a fészerben!
- Izé, hogy is , hideg is, sötét is, félek is…
--Jól van megyek , csirip, csirip, megértelek.
Repültek is tova. Egyik odúból másik odúba. Találtak párat, de azokban már a cinegék cucca szárad.
--No, a falu végén a lóistálló. Az lesz a jó!
--A fecskék fészke nem nekünk való. Pár hét múlva újra itt vannak a fecskék, oda hordják majd a sok legyecskét.
--Építsünk fészket magas fa tetején!—Csiripelte tovább a veréblegény.
--Nem vagyunk mi se varjak se galambok és a héja jelentene ám gondot!—Csipogta vissza a lány a magas akácfán.
Járták a környéket reggeltől, estelig. Kicsi szívüket az aggodalom járja, itt van már az idő a fészekrakásra.
--Ott a gerenda széle!
--No csak, nem gondolsz a szélre?
Repültek naphosszat, kerestek, kutattak. Egyszer csak karikába szállva, visszataláltak a szép kis parasztházra. Már majd sírva fakadtak, mikor egy lopótökre akadtak. Lopótökön picike kerek luk, alatta meg egy picike pálca.
Tátva is maradt a két veréb szája. Még tegnap anyóka akasztotta ki a verandára, várva ki lesz az összkomfort gazdája? Csuri, a kíváncsi kis veréb már be is dugta a fejét. De Csiri nem követte, nem volt hozzá mersze.
Csuri ugrált örömében, a szárnyát verdeste.
--Nézd meg Csiri, nézd meg Csiri!-- egyre csak ezt kérte.
A hintázó tökházba bátran beugrott és csőrében kihozott egy ottmaradt kis tökmagot. Naná, hogy Csiri is mindjárt melléje reppent, vígan eszegettek ketten.
Nem kellett most már kétszer se mondani. Berepültek, kirepültek, csiripeltek. Hordták a sok pihét, tollat, gyenge fűszálat, a két kis veréb készítette a nászágyat a sok kicsike barna pettyes tojásnak.
Négy kis szürke tojás lapult a fészekben, elrejtőzve mélyen a fenéken. Csiri őrizgette, melengette, élete párját is szerette. Csuri hozott neki pondrót fényest, aztán helyette ülte meg a pöttyös négyest. Repkedtek össze-vissza az udvaron, nagyon aranyosak voltak mondhatom.
Nagy volt az öröm, mikor kibújt sorban mind a négy, hordták is nekik a sok kukacot és szöcskét. Nem unatkoztak egy pillanatig sem, nem nevelhetsz jobban fiókát te sem.
--Éhes vagyok, éhes vagyok, csak még repülni nem tudok!
--Mama, mért csupasz a testem?
--Mi ez a sárga pötty az ülepemen?
--Nem baj lelkem.—Mondotta a mamája, és ráült a négy fiára. Burri, Burra, Durri és Csőrike, a dicséretet söprik be. Tollruhájuk is kinőtt, nem cifra, pofijukon két barna foltocska.
--Ó, te édes pici Burra, kapjál rá a szúnyoghúsra!
--Burri, hova nézel, a testvéred már ebédel!
--Durri egyed meg szépen a magot! Ne válogass, apádra hallgass!
--Te kis Csőrike, icike, picike, te is egyél sokat, érd utol a bátyáidat!
--Itt vagyok , itt vagyok soklábú rovart adok!
Így telt el egy hónap, vagy kettő? A kis verebek szárnyra kaptak, a fészekből kipottyantak. Akarom mondani röppentek, ugrottak, macskák elő bujkáltak Esetlenül szálltak ágról ágra, a kedves anyóka mulatságára.
Megérkezett a nyár, virágba borult a határ. A verébcsalád már vidáman repdes, mindenféle ennivalót keres. A veréb a tyúkoknak kiszórt búzát is szereti, azért anyó őket elhessenti. Tudja ő, hogy mindenkinek van hibája, szeretettel néz a kis verébcsaládra.
Simogatja fejét pákosztos macskának, ugatós kutyának. Szép az élet együtt, bátran elhihetjük.
S, hogy mindez hol történt?

Megmondom kereken: nem máshol, mint Vérteskethelyen!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók