Meséljetek minden nap!

2017. január 8., vasárnap

Hótündér





Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot.
Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át. Zuzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.





Zuzmarong kéznyoma mindent befedett. Fűszálra, háztetőre, hegytetőre szép hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
- Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet.
- Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet. – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide? Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak egyetlen kedves szava v
an. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
- Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
- Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a v
éleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, - ilyen az élet -, ahol a zuzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot idecsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
- Jeggelu! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zúzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája?! Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra:
„ Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned!
Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér.
Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában.
Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este.
Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta.
Által járta, által - ó , készül már a koporsó!
Írta egy jóakaró ”

Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya? Mi lesz most? Mi lenne hát? Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj.
Hanem hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmi-képpen nam akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
- Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számára jól ismert terület.

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…

- Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom!- S hangja beteríti a fákat, mezőket, hófedte hegytetőket.
Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte:
Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.




Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele. Házfedélre, lámpákra, ereszre tette.

Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, - nahát! Ki látott ilyen csudát!?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.


Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.


Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet. Nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre,  karácsonyi gyertyafényre.











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók